Höveji Csipke

A Höveji Csipke története

A 19. századi paraszti inventáriumok és a reformkori divatlapokban megjelent népismertető írások tanúsága szerint az akkori, még meglehetősen egységes rábaközi női viseletnek gyakori tartozéka volt a hímzéssel díszített gyolcs fejkendő.

A népművészetünk ezen újabb rétegéhez tartozó rábaközi fehér hímzések közül sajátos vonásaival emelkedik ki a höveji hímzés, amelyet a hagyomány szerint egy helybeli leány, Horváth Borbála honosított meg a faluban. Az 1860-as években Barbacsról, dajkaságból, mások szerint a Pozsony megyei Somorjáról, libapásztorkodásból hazatérve, a húsvéti táncra három kötényt tervezett, amelyeket a barátnőivel hímeztek ki.

A történet szerint ez a három kötény volt az elindítója a höveji hímzésnek, amelynek öltéselemei a lukhímzés, a láncöltéssor, a laposöltés és a huroköltés. Mintakincse leveles ágakból, rozettákból áll, amelyek néha szabad kompozíciójú bokordíszítményt, csokrot képeznek. A „kötés” vagy más néven „pókozás”, amelynek rendkívüli változatossága a höveji hímzést a maga nemében egyedülállóvá teszi, viszonylag későn, a 20. század elején jelent meg.

1867
1930
1936
1956
1972
1992
1999
2003
2010
2017

A varráshoz az előrajzolt anyagot fakeretre, rámára feszítik, majd nagy öltésekkel ráfércelik. A következő munkafolyamat maga a hímzés. Jellemzője, hogy minden motívum kivarrását a fércelés előzi meg. A fércelés jelentősége abban áll, hogy az aláfércelt minta kiemelkedik az alapanyagból és tartása is lesz. A tulajdonképpeni hímzés mindig a lukak kivarrásával kezdődik. Először a kézimunka szélén levő láncszemeket, lukakat készítik el. Legnehezebb munka a „macskatalpas”, „kutyatalpas” vagy „medvenyomos” szél kivarrása. A lyukacsos minták, láncok, egyes lukak, „borsóluk”-ak után a virágok szára, majd a „bársonyvarrás” következik, a levelek, babák, valamint a nagyobb lukak körüli csúcsos vagy sima „bársonyvarrás” elkészítése laposöltéssel.

A höveji hímzés korai motívumai közé tartoznak a „bársonyrózsa”, „búzakalász”, „búzavirág”, „macskatalp”, „nefelejcs”, „margaretta”, „csillag”, „gyöngyvirág”, „láncrózsa”, „békanyév”, „tölgyfalevél”, „harang”, „makk”, „kódistetű”, „szegfű”, „tökmag” stb. A lukak, a virágszárak és a „bársony”-ok kivarrása után a nagyobb lukak bekötése, a „pókozás” következik. A „kötés”-t vékonyabb, hosszabb tűvel végzik, és a fonal is vékonyabb, erősebb, úgynevezett „kötőcérna”. A „kötés” voltaképpen egyféle öltés variációja, ahol a hímző az öltések egymástól való távolsága, sűrűségének változtatása során alakítja ki a különféle mintákat.

A kötés a legtöbb esetben sűrű alap szedésével kezdődik, amely kiemeli a pókháló finomságú, csipkeszerű központi motívumot, a hálót. A korai daraboknál ezt neccelés, vagy tülldarab alávarrása helyettesítette. A 20. század elején készült darabokon 8-10 féle kötést lehet megkülönböztetni, napjainkra ezek száma a változatokkal együtt 40-45-re emelkedett. Mintája alapján a leggyakrabban használt „kötés”-ek közé tartozik a „lábas”, „macskatalpas”, „pókos”, „alászedett pókos”, „fészkes”, „keresztpókos” vagy „firhangos”, „búzaszemes”, „boncos”, „csillagos”, „széjjelvetett búzaszemes”, „mácsikos”, „szép”, „szép mássa” stb. A munka végeztével az elkészült munkát lefércelték a rámáról, és a „csat” mellett haladva levágták a széléről a felesleges anyagot.

Csipkemúzeum

A múzeumban számos történettel és
több mint száz gyönyörű csipke
látványával gazdagodhat

Megnézem